Indulás 7-kor, sötétben.
A kocsiban napfelkeltét figyelve lett egyre nyilvánvalóbb több lesz ez az eső egy kicsinél, sőt örülhetünk ha szélúrfi megkímél bennünket heves ölelgetésétől. Mezőberényig aztán szakaszosan kaptunk ízelítőt az égi áldásból, ami a kocsiban még nem volt zavaró, de legalább a Vad-Ász sörözőben már nem volt kétséges mit kell felvennünk, levetnünk.
Kb fél órás készülődés után, ami alatt volt lehetőségem megcsodálni a hangulatos szociális létesítményt (4 évvel ezelőttig egyáltalán nem jártam ilyen helyekre, lehet még a környéküket is elkerültem, de jó hogy nem minden kocsma füstös, hideg, lepusztult, minimalista. Az ilyenek tetszenek, még ha nem is gyarapítom a bevételt.) rendeződött össze a Békéscsabaiakkal kibővült csapat, hogy utolsóknak elindulhassunk. A faluban még észre sem vettük, hogy szemetel az eső, csak nagy lendülettel mentünk az itener és a térkép nem épp megegyező utasításai alapján erre, meg arra, de legalább előre, hogy az első ellenőrző pontot mihamarabb letudjuk. Előzetes megállapításunk szerint az első szakasz volt a legvészesebb, ha azon átérünk már sínen leszünk (vagy gáton). Bevallom a faluban nem nagyon nézelődtem, de egy gyógyulásra ítélt fára felfigyeltem.
Azt nem tudom milyen fa ez, de közelebb lépve hozzá biztos voltam benne valakinek nagyon fontos lehet, vagy nagyon elszánt, mert ekkora területen hiányzó törzzsel a gondos kezek hiányában már rég derékba tört volna pályafutása. Minden esetre én ezt a "jelet" jó ómennek véltem, és a falunak is adtam egy újabb képzeletbeli jó pontot.
Mielőtt a lakott területet elhagytuk volna, a cigánysor előtt kitértünk egy rétre.
Az esőt még mindig nem vettük észre, és a talaj átázottságát is fedte a fű, amin így még jól lehetett haladni, bár nekem már kezdett makrancoskodni a tüdőm, amin nem segített, hogy a bot helyes használatát is most kezdték el magyarázni. Aztán vége lett a rétnek, átkeltünk egy óriás kagylókkal bőven telehintett medrű csatornán
és kezdődött a latyak. Előbb csak kikerülhető formában, majd mindent beterítve, levakarhatatlanul ragaszkodóan, és ráadásnak még szántás formájában.
Annak ellenére, hogy úgy tudtuk utolsó indulók vagyunk páran megelőztek bennünket, és én ennek nagyon örültem. Legalább nem látták, ahogyan nem mintha nagy kedvem lett volna hozzá, de valami táncnak is beillően kínlódtam, hogy hol a botokról, hol a bakancsról lekánkánozzam a mázsás terhet. Nem estem el, de nem tudom, hogyan lettem már ekkorra combközépig, néhol vastagan saras. Megkönnyebbülés volt magam mögött hagyni a Gát-alja-t és felmászni a tetejére.
Pecsét, fénykép, pár falat alma a zsákból, és indulás. Hozzunk be még pár percet a szintidőből. Kiírásban 8 órás szintidő szerepelt a 20 és a 30 km.-es távnál is. Furcsálltuk, de ha annyi, hát annyi, ők tudják milyen lesz ez a terep. Mi csak felosztottuk szakaszonként 2 órásra. 1.40 alatt értünk ide, magyarul jól haladtunk, és nem értettem miért aggódik a pontőr, míg rá nem leltem az itinerben feltüntetett 5.30-as szintidőre. Ehhez képest nem fényeskedtünk.
A gáton már fölöslegesnek véltem lecserélni dzsekim esőkabátra. Egyrészt mert a zsákba betéve mindent eláztatott volna, másrészt abbamaradt a szemetelés, ami eddigre észrevétlenül is de eláztatott. Belül még nem éreztem a nedvességet, a szél sem fújt, nem fáztam, és az út melletti füvön szépen haladtunk. Bár nekem még a tüdőm nem vette az adást, de jobban tudtam figyelni a bothasználatra, és néha a környezetre is.
Balra szántó, jobbra ártér. Nem túl változatosan, a fák és a föld is kopaszan várták a telet, míg egy jobbos ív után feltűnt a Köröstarcsai templomtorony.
Tudtuk jobb nem lesz, de legalább mindjárt megvan majd a fele, míg közeledtünk a két piros kabátos alak felé. Itinerben ugyancsak elírás. 2. ellenőrzőpont a templom melletti tűzfigyelő torony helyett a gát végén. Verseny szempontjából nem bántuk, hogy a pontőrök elénk jöttek, bár én szívesen megnéztem volna ezt a tornyot, meg a templomot, ha csak 1-1 pillantásra is, az 1,10-es részidővel.
De, még ennél is jobban esett volna mondjuk egy pohár meleg tea. Nem vettem jó néven az átnyújtott szaloncukrot, és bár volt a zsákomban még enyhén langyos vizem, kellett némi kalória az elnehezedő lábaimba. Pár szem mag elmajszolása után erőt vettem magamon, nem elégedetlenkedtem tovább, inkább baktattam át a Kettős-Körös hídján.
Odaát pedig valami jobban esett a nemlétező teánál is.
Aszfaltozott út. Biztos nem a 3. pontig, de egyenlőre végeláthatatlanul. Máskor rémálmaimba se kívánnám, de most álmaim netovábbja volt.
Rekesz-hát-i csatornánál engedtünk a kísértésnek, és ha már úgy is vége lett a jómódunknak megörökítettük a csatorna sebes vízét.
Hogy idáig fút-e a, vagy csak örömünkben észre nem vettük nem tudom, de innen menedéket is kellett keresnünk. Elsőre a fiúk által megfigyelt szélirány alapján a gát keleti oldalába húzódtunk, és tapostuk az út eleji rétnél tapasztaltnál jobban átázott füvet.
Leltünk egy árva gombát,
de nemsokára megszűnt a töltéslépcső, és mi áthúzódtunk a folyó felőli oldalra. A harmadik szakasznak ezen második fele volt a táv legjobb része. Az egyre jobban belekezdő eső miatt fénykép nem készült róla, de közel voltak a fák, nem fújt a szél, és a talaj fenségesen fagyott volt, véletlen se csúszott, és nem is tapadt. 1.20 alatt a Százszorszép pihenőben voltunk.
Pecsételés, és mi naivak nekivetkőztünk a pihenőnek. Na nem nagyon, de éppen elég volt, hogy hátizsák nélkül a teraszon leültünk a felkínált zsíros/lekváros kenyérnek. Ja, ami saját butaságunkon felül még ennél is jobb volt, az a majdnem jeges tea. Inkább meg se álltunk volna.
Az előbbinél kicsit D-K-re visszakelve a Kettős-Körös hídján
csak lesandítottam a B-19 ládához. Sajnáltam, de átfagyva, késésben, már jócskán csepergő esőben nem tettem meg azt a pár 10 m.-es kitérőt. Az emlékművet lefényképeztem,
és igyekeztem csapatommal az engedéllyel kispistás műúton célunk felé. De lehet, ha nem kifejezetten mondják, hogy ne térjünk itt le,
akkor sem mentünk volna be ebben az időben a Körgáthoz. Biztos szép, de mi majd egy még szebb állapotában csodáljuk meg.
Igazán nem kellene reklámozzam, de az a 4 km. műút a végére nem is volt olyan jó, én inkább megérdemelt büntetésnek nevezném. Közben ugyan nem kellett figyelni (csak átfagyott ujjaimat gyömöszölni, hogy kiengedjenek), a könnyű terepen lehetett beszélgetni, és hogy valami haszon is legyen távolságot becsülni. Persze mit ne mondjak nekem az a templomtorony minden lépéssel egyre kisebbnek tűnt, hiába mentünk felé. De végre 1.30-al, összesen 5.40 alatt beértünk.
Megkaptuk az emléklapot, választhattunk kitűzőt,
öltözhettünk szárazba, megehettük amit hoztunk, és irány a meleg pancsi odahaza (kb. másfél óra múlva, de előbb -míg telik a kád- fürdik a bakancs, meg a kamásli is).
A nap tanulsága számomra:
- Ha van nálam sapka esőben vegyem is fel.
- Ugyanez érvényes az esőkabátra, és a zsákvédőre is.
- Váltóruha? Minek, ha a vizeset nem akarom cipelni? Inkább ne ázzak el.
- Nem létezik olyan, hogy valami vízhatlan! De, az előbbieket figyelembe véve attól, hogy esik az eső lehet szép az eredmény.
- Minek 2 l. vizet cipelni fél napra pláne ha van "ellátás" is?
- A túra kiírása tájékoztató jellegű, a kiírók azt hiszik a résztvevők tudják, amit ők menet közben/utólag kigondoltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése