Nem tartom lehetetlennek, de közelebbinek sem, mint felmászni a Tátrára (azét a Himaláját nem mondanám, annyira mégsem). Olyan élvezném, kihívás, jó lenne dolog.
Nagyon is élvezném. De, a Föld másik oldala. Vagyis, persze, tudom, hogy nem a másik oldala, ott Kína van. Ez, csak egy kis köpés (ha eléggé távolira állítom a goglit), át két kékségen, meg a csizmán. Vagy, akkor már kanyarban kellene köpni? Repülővel lehet 2 óra sem kellene hozzá. Amikor nászútra mentünk (Én vonattal, Peti busszal) alig 1 nap volt az út. Most azt mondom a kiindulásig nehezebben jutok el, mint tovább, és ezzel nem lekicsinylem magát az út alatti teljesítményt.
És, már megint bezsongtam.
Na, térjek csak vissza a valósághoz. Ma megnéztem egy filmet, melyben Tokalyi Ferenc és Szabó Péter tették meg az utat. Ahogy a végén beszélgettünk kiderült a felvétel nem a valós úton készült. Ugyan ők együtt és külön-külön is többször zarándokoltak már, nem egy utat bejárva, de a forgatás valamelyest megrendezett volt. Ez nem érződött a vetítés alatt, szép helyeket láttam, jó narrátort választottak, a szöveg is magával ragadó volt, mentek is benne rendesen, de mégsem látszódott a szenvedés, a próbatétel. Olyan kiegyensúlyozott volt. Mentek, szépen egymás után tették a lábuk és haladtak. Nem izzadtak, nem volt innen nem megyek tovább pillanat, vagy ebből elég volt, kifelé jön a fülemen, inkább nem eszek semmit, még vízhójogok sem igazán. Nem csilli-villi kis kiruccanás, de nem is felfedve a nehézségeket tényfeltáró túrabeszámoló.
Nekem a beszélgetés többet ért, mint a film. Az személyes élménybeszámoló volt, talán több is annál. Kedv csináló, minden érdek nélkül, két idegentől.
Csak kb. 800 km. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése