Éhes voltam, fáztam, figyelnem kellett a légzésre, alap dolgokra nem tudtam emlékezni, és a lábam csak lassan vitt előre, de mire ide elértünk már enni sem akartam. Az útból kb. 5 km.-t tettünk meg, ugyan a fele emelkedő a hátunk mögött volt, de Én már majdnem a végét jártam.
A kút melletti padon végre megreggeliztünk, amit az elején nekem erőltetnem kellett, de lassan csak lecsúszott, mit még reggel kellet volna megegyek. Pihenni nem sok idő volt, de sokkal jobban voltam mire elindultunk. Feléledve meghoztam a következtetést, nem szabad nekem ilyen butaságot csinálni, és csak 1 banánnal a gyomromban elindulni, pláne, mikor 2 napja cipelem a kajámat, és volna is mit egyek.
A Zsidó-rétig az emelkedés üteme kicsit mérséklődött (de az Eszkálá-ig kitartott), így volt időm tovább regenerálódni, és élvezni a kilátást, míg a tájékoztató tábla előtt kicsit megbénultam. Tilos kutyát oda vinni, sátrat állítani, lepkét fogni, szemetelni és még valamit, de az első kettőtől úgy kiakadtam, hogy odáig az értelmezésben nem jutottam el. Nem értem milyen veszélyt jelent a környezetre a gazdáját kísérő kutya, vagy az 1 éjszakára felállított sátor, a láthatóan nem csak az úton közlekedő autóhoz képest? A következő lépés az lesz, hogy egy kis sétához is írásos engedélyt kell kérni? Pedig, nem ártana, ha ezen a téren is kicsit inkább visszafelé fejlődnénk, és többen járnának kirándulni, túrázni. Bár, elnézve az utak állapotát, és a túrázásra épülő szolgáltatások ár/érték arányát megértem a fogyatkozást. Ehhez már nem elég a szerelem.
Az Eszkála erdészháznál megejtettük a nap nekem utolsó pecsételését és egy kis szusszanás után elkezdtünk lefelé ereszkedni, miután az iható vizű Fekete Péter forrásnál, ha már itt voltunk még elidőztünk kicsit.
A pocsolyákban megfigyeltük 1-1 béka élt, de itt már kikeltek az ebihalak, némelyikben csak úgy hemzsegtek a különböző méretű porontyok. Lám a természet tudja a dolgát, itt erre volt lehetőség, ilyen kis vízben is lehet élet.
A nap végére, időtől függően két lehetőségem volt, vagy lekanyarodok a Gerendás-térnél Nagyhutára, vagy továbbmegyek a Mlaka-rétig és onnan megyek le Háromhutára, esetleg útba ejtve a Kerek-követ. Minden csak attól függött hogyan érem el a 16.20-kor induló vonatot. A reggeli 2 órás késve indulásból 1 percet sem faragtunk le, de úgy döntöttem megyek tovább, és bár lekésem az utolsó buszt, kitérek Kerek-kőre. Ugyan Bence szerint oda még nem szabad kimenni, a sasok költése miatt, ennek azonban indulás előtt utána néztem és pont mától van feloldva a tilalom, de Ő csak akkor nyugodott meg, amikor a kereszteződéshez érve, a fára kitűzött iraton ezt maga is látta.
A Csiliszka-rét felőli úton ma még nem jártak sokan, a vadászlestől mondhatni út sem volt, csak mentünk amerre 12 m.-es nagyításban a treck vitt, egészen a bozótosig, ahol azért kivehető maradt egy nyomvonal. Ezt követve elértünk a fákig, ahol a jelzést is megtaláltuk, de már szemmel is látható volt a cél.
A látványért érdemes volt kitérni. Eddig is volt szép kilátás, panoráma, de innen, a "világ tetejéről" 180°-ban mindent látni lehetett. Csúcsok, völgyek, utak, sziklák, néhány kilátó, a távolban köröző sasok. A 3 napban sok élményben volt részem, de ez volt az, ami minden nehézséget feledtetett. Már nem viszkettek a csípések, nem törte a zsák a derekam, nem fájt a vállam a sok szétdörzsölt mitaszertől, sőt a merevítőtől sebesre csuszatolt combom sem, és mintha a tegnap cipőmben utaztatott kő miatt keletkezett vízhólyag sem égne. Csak repültem, ott fenn, minden fölött, a magasban, miközben én voltam a kő is a talpam alatt, a fa és a beszívott levegő, meg a napfény és az árnyék is. Kedvem lett volna belekiáltani a messzeségbe, de csoda lett volna ha valami nyögés kijön a torkomon, annyira csepp voltam a minden Én vagyok egészben.
Visszafelé már járható volt az út, és a Mlaka-rétig szépen szintben haladtunk. Éreztem a vége közeledtét, és szomorkás voltam, vagy az iménti élmény hatot még, és bár mentem is volna tovább, de már haza is vágytam, ám tudtam a mostani utam ennyi volt. Szép volt, élveztem, de vége, és ez így van rendjén.
A Mlaka-réten Bencének adtam, amire neki zsákomból még szüksége lehet (gyümölcs, zöldség, műzli, cukor, krémek a térdére), telefonszámot cseréltünk és egy ölelés után külön folytattuk az utunkat.
Jó volt egyedül is, de nem bántam, hogy a nagyobb részt kettesben tettük meg. Gondolkodni még volt egy fél napom hazafelé menet, és hogy volt aki mellett nem lankadhattam szerintem gyorsabban haladtam, még ha beszélgetés közben kevésbé figyeltem a környezetemre és a fényképezésben is visszafogtam magam. Szóval, szép 3 nap volt.
Lefelé bár legutóbb télen, térdig érő hóban jártam erre, de ismerős volt a terep (mégis 3x letértem az útról). Akkor a hó alól néhol előbújó erek játékát élveztem, most az ezer zöldet, és a mögöttük lévő sziklákat. Le kell szögezzem, bármennyire is nehéz volt a felfelé út, lefelé volt a rosszabb. Hiába a jobb útviszony, a madárcsicsergés, a szexelő bogarak (az egyikük hátulról nyomta, rendesen emelgette a potrohát) a jobbom rendben volt, de komolyan fontolgattam, hogy kiveszem a vasat és a bal lábamra váltom a merevítést. Figyeltem rá, hogy ne nyújtsam ki teljesen a térdem, de úgy jobban fájt, mintha merevebben léptem, ezért inkább voltam darabos, mint sajgó, még ha sejtettem a medencémre tevődik majd át a nem túl kellemes érzés. Mivel nem volt már sok hátra ezt bevállaltam.
Háromhutáról stoppolnom kellett. Nem jött sok autó, de Erdőhorváti előtt a 3. felvett.
Ezt a szakaszt bevallom nem mértem fel. A Tolcsvai elágazáshoz kiérve jöttem rá, ezt bizony gyalog ma nem tettem volna meg, holnap pedig már munka van. Szerencsémre a hölgy ugyan Tolcsvára nem ment be, de Tokaj útjába esett, és szerinte ott is ugyanarra a vonatra szállnék fel. Hittem neki.
Nos, biztos van akinek máris sántít a dolog, nekem csak a vasútállomás információs pultjánál kezdett derengeni némi fény, hogy Tokaj nem az a vonal. Persze láttam idefelé jövet a hegyet, de a másik oldalról. Most be kell menjek Szerencsre, de onnantól már ugyanaz a vonat lesz, mint amire Tolcsván ültem volna, ha a kereszteződésnél kiszállok és felgyalogolok kb 5 km.-t. Földrajz 1-es.
A vasútállomáson eltöltött 1 óra alatt rendbe szedtem magam, és a térkép felett sorra vettem a napok történéseit. A vonaton aztán lázas írásba kezdtem, tudtam, hogy ma már nem autózom el Szolnokra, de azt is, hogy egyhamar nem jutok gép közelbe, és addigra megfakulnak az élmények, jobb lesz fojtatni a jegyzetelést.
Nem is volt nehéz. Jó, nehéz volt a zsák, de nem okozott gondot, és továbbra is azt mondom fogok Én sátrazni is. Egy még könnyebb felszereléssel. Olyan gyönyörű helyek vannak, ahol jó lehet felébredni is, patakban fürdeni, mesterséges fények nélkül nézni az égboltot, meg ilyenek. Ettől már csak 1 lenne jobb, de ne legyek telhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése