Reggel apu visszahozott Bélapátfalvára, ahol egy kis nyújtózás után még kocsival elmentünk az apátsághoz. Mivel már miséhez készülődtek előbb a templomot néztük meg, csak aztán indultunk neki megkeresni a multi második pontját (Imre este megkereste az elsőt). Sem kívül, sem belül nem olyan templom ez, mint a környékbeliek. Sem az elosztása, sem a festése, de sajnos odabenn nem lehet fényképezni, így megmutatni nem tudom azt a rettentő belmagasságot sem, ami a megkopott padok fölé magasodik. Odabenn olyan, mintha most is imát mormoló csuklyás szerzetesek térdelnének, biztos csak képzeltem, de halk morajt hallottam, mintha a falak az énekeket halkan visszajátszanák, mint csigaház a tengert. Az oltár, bocsánat oltárok nem hatottak meg, de az ajtón kilépve a padlót lekattintottam. Vajon hány láb koptatta oda azt a gödröt? Odakinn a régi romok közötti kútból csak most tudtam meg a fiatalság vize folyik, pedig de ránk fért volna pár korty belőle.
A beázott láda kicsit odébb volt, mint a ko. jelezte, de csak megleltük, ha nem is a kalózok kincsét.
A Telekessy vendégházig kocsival mentünk, ahol szomorúan láttuk a megcsonkított Kolacskovszky emlékoszlopot. A bélyegző délceg fája adta vissza kedvünk, az a doboz biztos nem 60 éve van ott, de tuti sokszor lett már pecsét cserélve a benőtt házban.
A Gilitka-kápolnáig tartó emelkedő nem volt ép ínyünkre. Nem is annyira az emelkedő, mint a magas páratartalom. Tegnap is meleg volt, de az éjszakai eső erre még rátett, az utat nem áztatta át, de patakokban folyt rólam a víz. Minden napra kell valami nehézség, mára ez jutott, azonban a szépség sem váratott sokat magára. Virágzó lapunak híre-hamva sem volt, de láttunk szalamandrát, először egy felnőttet, majd egy két számmal kisebbet.
A kápolnáig Imre is velünk tartott. Bár tudtuk még nem lehetünk ott, de minden kanyar után vártuk a felbukkanását. Mikor megpillantottuk mégis meglepődtünk, a fehér falak szikráztak a napsütésben.
Az ámulat után feljegyeztük a jelszót és a kis tisztáson megtízóraiztunk, de az idő sürgetett, elköszöntünk és igyekeztünk külön tovább. A Veres-oldalig alig volt már nagy emelkedő, de a rövid táv java még igen, és már nem is volt olyan meleg, jól haladtunk.
Mielőtt leértünk volna Szarvaskőre Én kitértem a vár romjaihoz. Pár száz méter volt csak, de nagyon élveztem. Reméltem, hogy ahhoz a zászlóhoz jutok el, amire Szilvásváradra menet mindig felnézek, és a kocsiból annyiszor kerestem a hozzá vezető utat. Nagyon tetszett az út fölé magsodó szikla, és tudtam egyszer felmászok oda, most sikerült, egyedül, de ott voltam, és biztosan nem utoljára (Szarvaskő felől ugyan rövid az út, de annál meredekebb).
A faluban pecsételtünk és mielőtt tovább indultunk volna Rozsnak-puszta felé még elidőztünk a főtéren.
Szarvaskő után aszfaltozott úton emelkedtünk a Varga-tetőig, ott aztán megkaptuk újra a javát. 2 óra után jócskán tűzött a nap, irigyeltük is az árnyékban hűsölő lovasokat, de tovább már nem nagyon emelkedtünk, és ugyan hosszasan irtás mellett haladunk, de hűlt az idő.
Végül Büdös-kőnél kocsiba szálltunk, időnkbe belefért volna a hátralévő út, de szaporodtak a felhők, és Rozsnak-pusztára kocsival nem tudott volna Imre bejönni elénk.
Szép út volt, legközelebb folytatjuk.
A beázott láda kicsit odébb volt, mint a ko. jelezte, de csak megleltük, ha nem is a kalózok kincsét.
A Telekessy vendégházig kocsival mentünk, ahol szomorúan láttuk a megcsonkított Kolacskovszky emlékoszlopot. A bélyegző délceg fája adta vissza kedvünk, az a doboz biztos nem 60 éve van ott, de tuti sokszor lett már pecsét cserélve a benőtt házban.
A Gilitka-kápolnáig tartó emelkedő nem volt ép ínyünkre. Nem is annyira az emelkedő, mint a magas páratartalom. Tegnap is meleg volt, de az éjszakai eső erre még rátett, az utat nem áztatta át, de patakokban folyt rólam a víz. Minden napra kell valami nehézség, mára ez jutott, azonban a szépség sem váratott sokat magára. Virágzó lapunak híre-hamva sem volt, de láttunk szalamandrát, először egy felnőttet, majd egy két számmal kisebbet.
A kápolnáig Imre is velünk tartott. Bár tudtuk még nem lehetünk ott, de minden kanyar után vártuk a felbukkanását. Mikor megpillantottuk mégis meglepődtünk, a fehér falak szikráztak a napsütésben.
Mielőtt leértünk volna Szarvaskőre Én kitértem a vár romjaihoz. Pár száz méter volt csak, de nagyon élveztem. Reméltem, hogy ahhoz a zászlóhoz jutok el, amire Szilvásváradra menet mindig felnézek, és a kocsiból annyiszor kerestem a hozzá vezető utat. Nagyon tetszett az út fölé magsodó szikla, és tudtam egyszer felmászok oda, most sikerült, egyedül, de ott voltam, és biztosan nem utoljára (Szarvaskő felől ugyan rövid az út, de annál meredekebb).
A faluban pecsételtünk és mielőtt tovább indultunk volna Rozsnak-puszta felé még elidőztünk a főtéren.
Szarvaskő után aszfaltozott úton emelkedtünk a Varga-tetőig, ott aztán megkaptuk újra a javát. 2 óra után jócskán tűzött a nap, irigyeltük is az árnyékban hűsölő lovasokat, de tovább már nem nagyon emelkedtünk, és ugyan hosszasan irtás mellett haladunk, de hűlt az idő.
Végül Büdös-kőnél kocsiba szálltunk, időnkbe belefért volna a hátralévő út, de szaporodtak a felhők, és Rozsnak-pusztára kocsival nem tudott volna Imre bejönni elénk.
Szép út volt, legközelebb folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése