OKT 234-233. Bánkút - Bélapátfalva, avagy a csillagfürtök és fuksziák túrája.

Még pénteken családostul lejöttünk anyuékhoz, reggel értem bekanyarodtak Imrék, együtt mentünk fel Bánkútra, ahol a parkolóból kezdésnek lesétáltunk a síházhoz pecsételni (Láttam hóágyút. Nem volt róla fogalmam hogyan néz ki, de már tudom nem ágyú formájú.), majd vissza (ami még nem volt annyira kedvünkre), elköszönés, és indíts.

Kellemesen langyos időben, vidám napsütésben vágtunk neki az erdőnek. Ilyen gyorsan azért nem hangolódtam át, de jól eset a friss levegő, a mindenfelől érkező kellemes illat, és az ágak között beszűrődő fény játéka. Minden újdonság volt, ezért alig tudtam elmondani, vagy meghallgatni 1 mondatot, mert nekem fényképezni kellett. Főkép virágokat, de az utat, erdőt, mezőket, köveket is megakartam örökíteni, így folyton lemaradoztam, de nagyon élveztem. Első pihenőt a Faktor-réti Madonnánál tartottunk. Nem volt még rá szükségünk, de ha már pont ott volt, nem mentünk el mellette gyertyagyújtás nélkül.

A Kő-hát lápa előtt nagy meglepetésünkre egy hóvirág mező mellett haladtunk el, de eztán jött az igazi döbbenet: itt még hó is volt. Mindenfelé tavaszi virágok nyíltak, de a déli oldalak mélyebb kanyaraiban még megmaradt a hó is. A melegben ugyan sűrűn váltottuk a pólókat, de a tél még nem adta fel.

A réteken friss illat, a fenyős részeken fantasztikus asztalos műhely szag volt. A sok lehullott toboz közül egyet magamévá is tettem, hogy útközben kedvemre beleszippantsak. Nagyon tetszett a virágok édese is, a térdmerevítő ellenére sokszor leguggoltam, hogy a fényképezés után orrommal is közelebbről megismerkedhessek velük. Nem csoda, hogy mindig hátul kullogtam. A Keskeny-réten leváltam a lányoktól, Három-kőn láda várt, és ha már erre jártam az utamba eső 900-as csúcsokon lévő ellenőrző pontokat is megakartam látogatni. Kicsi lejtés, és újra mehettem felfelé. Csak 300 m.-es kitérő, de megéri a fáradtságot. A fennsíkról fantasztikus kilátás nyílik a szomszédos csúcsokra.

Az idő sürgetett, de csak a gyönyörködés után kezdtem keresni a com.-on is fenn lévő dobozt.  Hamar meglett, csak a 900-as jellel voltam bajban. Indulás előtt nem jártam jobban utána, régebbről tudtam létezik ez a  mozgalom, és a Cserhátban megismert szerint kerestem a jól látható jelzést. Olyat nem leletem. Biztonság kedvéért mielőtt vissza indultam lefényképeztem az oszlopot, de nem mertem többet időzni. Idefelé egy barna ragadozó madár röppent el az egyik bokorból majdnem mellőlem, ha elég gyors vagyok botommal el is érhettem volna olyan közel volt hozzám, de visszafelé már nem kerültem ilyen közel senkihez. Igaz a szívem is megállt egy pillanatra mikor felreppent, de most már nagy a szám. Többieket Tar-kőn értem utol, vígan eszegettek. (Azért az órát figyeltem, a kereszteződéshez 25 perc elteltével értem vissza.) Itt is megkerestem a dobozt. Vagyis nem csak Én, Anikó segítségemre volt, logolás közben le is buktunk. Na, nem Anikón múlott. Egy fiatal pár felérve a csúcsra nagyon tekintgetett, de hoztam volna haza? Nem rejtettük vissza, inkább átadtuk nekik. Mi elkezdtük, Ők befejezték. Amíg a csúcsot jelző oszlop mellett megettem a szendvicsem megkérdeztem a gyakorlottabbakat milyen jelzésnek kellene itt lennie, mi az amit most sem lelek. Rögtön meg is mutatták azt a kis vasat, amiről én azt hittem, hogy valami táblát tarthatott, csak az már oda lett róla. Csapkodhattam a homlokom, de akkor is így jártam. Ezt a jelet lefényképeztem, de a Három-kői nem látszik a fényképen rendesen. (Egyébként is lenyomat kellene.)

Innen az Őserdőig lefelé vezetett az út,

majd mellette kb. szintben, de aztán újra emelkedtünk jó kis sziklás terepen míg elértünk a Cserepes-kői barlangszálláshoz. A pecsételés után nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, nekem be kellett menni a barlangba. Hát, nem tudom mernék-e Én itt aludni. Még egy sátor is jobban kedvemre való lenne, de nyilván ha nem is az a pénz, de van az az idő, ami rákényszerítene. Egyébként volt ott minden, ami hirtelen kelhet, kezdve a bekészített tűzifával, egészen a nejlonnal leterített fekhelyen át a konzervig és a Bibliáig, csak Én nem vagyok ennyire nomád.

A Pes-kő előtt összeértünk a szemből jövő Imrével, aki már bánta, hogy nem csücsült kicsit tovább a kövön. Mivel csak pár lépés kitérő volt a csúcs engedtem a csalogatásnak és a Pes-kőröl is szétnéztem. A kilátás mellett a csúcs szikláin növekvő árvácska is ámulatba ejtett.

Az Őr-kő-rétig újra lefelé araszoltunk a sok kidőlt fatörzs között. A padon megpihentettük térdeinket, és falatozás közben egy kis rövidítést is kinéztünk.

Egy rövid szakaszon a pirosra tértünk, de a Katonasírok előtti meredekebb lejtőre már a két jel együtt vezetett bennünket. Ez a kis piros letérés eltávolított a Bél-kő tetején lévő ládától, de mivel az idő nagyon haladt, és Mi egyre fáradtunk nem bántam. Különben is, jusson láda a következő itt tartózkodásra is. Az emlékművek körül nem találtunk kiürült mécsest, ezért nem gyújtottunk gyertyát, de azt észre vettem, hogy nem csak a katonák hagyták itt a fogukat, valaki nem rég is megvált a fogsorától, pedig lehet még a falat várná harapását.

A síroknál lopásra adtam a fejem. A nyári túrákra szükségem lesz fakorongokra, de apu ottholról mind eladta. Itt volt a megfelelő alaklom, és persze az előkészített rönkök, amik között kerestünk két vékonyabb husángot, az egyiket eleinte Imre hozta, de félúton azt is a hátizsákba tettem, hogy biztosan hazaérjen.

A Lóczy-forrás hűsére már nagy szükségünk volt. Fejenként 2 l- vízzel indultunk, de eddigre mindünk kulacsa kiszáradt a nagy melegben. A kút fölött fiatalok sütkéreztek, de nem zavartattuk magunkat, a természet mindenkié, 5 percre megfértünk ott még 5-en.

Mai utunk vége a Gyári tó már nem volt messze.

Ugyan csak 17 km.-t tettünk meg, de úgy éreztük megvolt az 30 is. Lehet a hirtelen meleg miatt, de nagyon kifáradtunk. Az útra azonban ennek ellenére is csak a fülig érő szájjal tudok visszagondolni. Rengeteg gyönyörű virág (amik nekem vagy fuxiára, vagy csillagfürtre hasonlítottak), fantasztikus illatok, gyönyörű kilátás, tiszta levegő, sok-sok ledolgozott kalória, és boldogság.

Estére Én nem a tartottam a többiekkel, anyuék a gyerekekkel Szilvásváradra menet bejöttek értem. Velük még fél 7-kor érkeztünk meg az összepakolófélben lévő árusokhoz, de az ugrálóvár még működött.

Amíg a gyerekek fáradtak Én fagyival jutalmaztam meg magam,

majd a gyerekeknek is jutott kedvükre való falat, Amerikai fánk (ennyi pénzből fél falunak is tudnék sütni).

Végleg hazafelé tartva már csak a muflonok miatt álltunk meg. Ugyan jó képhez nem voltunk elég közel, de így is láttam, szépek voltak.