... és, hát, most már van hozzá fegyverem is.
Isten ments, nem siettem előkapni. Dehogy is, ezek a csodák általában csak pillanatokig tartanak. Inkább szépen lassan, oda se nézve kaparásztam utána a zsebemben és közben csak figyeltem, ahogy a piros pöttyös farkú madárka a közeli bokros-bogas fácska törzsén felfelé ugrál. Bár láttam már máskor is párjával a Puskás háta mögötti fákon kopogtatni, ugrálni, de héjas, fél diót csőrében tartva most nagyon murisan csinálta.
Szóval, én csak ámulva kukkoltam, és közben a zsebemben matattam. Na, nem úgy mint gyerekkoromban a Recski vasútállomás várótermében a bácsika, pedig én is holmi hasomló szoknyácska felé közelítettem szépen csendben, és nyilván a diónak tudható be, hogy még Hógolyó jelenléte ellenére sem rebbent el a kiszemelt alany. Pedig ártatlanom mindent megtett, egyszer, hogy figyelmemet elterelje és a közeli virágosba csaljon, másszor, hogy legalább a kezem ne tudjam mozdulatlanul tartani. De, mint mondtam szerencsedióm volt, kattogtattam, kattogtattam, és kattogtattam, kicsit balrábbról, kicsit lentebbről, aztán jobbról is még párat.
Éééés sikerült.
Megvan a nagy fakopács (szerintem),
és a lányom.
Mint látszik, ő is szeret fényképezni, ahogyan enni is, legalábbis sajtot (meg csokit).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése