Kurva messze van ez a Bugac! -Ez lett volna a bejegyzésem címe, ha sikerül biciklivel lejussak.
Gugli szerint 80egynehány km. lett volna, ha Tiszaalpár felé a rövidebbik úton megyek, és mentem én már többet is 1 nap alatt (igaz nem munka után), de nyilván nem akartam eléggé ezt a tekergést. Pedig úgy volt még kísérőautóm is lesz.
.
Pénteken sem könnyű mostanában a munka, és hamarabb sem végeztünk egész nyáron, tehát már nem is terveztem, hogy időben indulok, de legkésőbb 4-kor igen. 6 órás úttal számolva az még ésszerű is. Majdnem világosban érnék oda. Majdnem!
Odabenn 200 fok, 3x megfőttem saját levemben, de odafigyeltem az ebédre, a szokottnál is többet ittam, hogy az egy napra való penzum fél alatt is jól essen. Még cukrot is ettem, jól felpörögtem tőle. Annyira bennem volt az út, a lendület, a minden. Úgy éreztem Kécskéig meg sem állok majd. Fél 4-kor el is tudtam indulni, amikor még mindig pörögtem, ezért észere sem vettem, hogy odafenn valami készül. De, még szerencse, gondoltam fújtatok kicsit a hátsóba, így legalább az eső a benzinkúton ért. Orrlógatva onnan indultam hazafelé fél5-kor, amikor még mindig szemetelt, és előrejelzés szerint találkoztam volna még vele Bugacig intenzívebb formában is.
Otthol bepróbálkoztam a kérdéssel, de nem volt hozzá sok remény, hogy Lulu kocsiban lekerüljön ezért kicsit savanyúbban, de kíváncsian zötykölődtem az anyósülésen figyelve a néha egészen befeketedő eget. Szurkoltam a sátrat feltudjuk állítani még mielőtt leszakad a plafon, de újabb szerencse, hogy nem felénk szakadt le. Időben állt a sátor, és még a megnyitót is elértük.
Az egyre mélyebb sötétségben percről-percre kevesebbet láttunk, de szaporodtak a tüzek, és valami mindig előderengett. Hol lovasok, hol máglya, hol szürkemarha szarva hegyén gyulladt láng, de a mellettünk értetlenkedő okost a végére tökön rúgtam volna, hogy a reflektora se akarjon többé fényleni. A tömegben voltak még mellettem akik nagyon jól értesültek, ők már mindent láttak legalább egyszer, és semmi újat nem leltek az estében, ezzel kissé zavarták a nyitott érdeklődőket, köztük engem, pedig a küzdőtérre lépő emberek és állatok is kitettek magukért, szívvel adtak, de olyan lendület volt a léptekben, erő a tekintettekben, tűz a szusszanásokban, hogy ha 6.jára láttam volna is megérintettek volna. A pusztaötös hajtóját és persze vele együtt a fogatott is pl. tudtam volna még csodálni tovább is. A hátsó két ló farán álló férfi mozdulatait a sötétség és a bő nadrág is jócskán leplezte, de még így is jól látszott a káosz feletti összhang, amivel uralja az egészet. Az ember úton járva ezt a koordinációt nem tudja megtanulni, biztos van gép ami segítheti a két lábat egymástól ennyire külön mozogni, de nem olyan egyszerű ez, és igaz lehet a mondás: erre teremni kell. Mintha az egyik lóból kiinduló mozdulat a lovason keresztül jutott volna át a másikba, vele folytatódott volna, és a földbe visszaérve törés nélkül indulna újra, így alkotva lüktető kört. Nézve az 5 lovat és a fölébük magasodó hajtót mind önállóan és eltérően mozgott, de 3-an nagyon egyek voltak. Vagyis, bocsánat az első 3 lovat ennyire nem figyeltem, ők csak ott voltak, részei a produkciónak, de csak annyira figyeltem rájuk, hogy tudtam utánuk jön amit egészben kell lássak, már a retinámon szelektáltam.
Gugli szerint 80egynehány km. lett volna, ha Tiszaalpár felé a rövidebbik úton megyek, és mentem én már többet is 1 nap alatt (igaz nem munka után), de nyilván nem akartam eléggé ezt a tekergést. Pedig úgy volt még kísérőautóm is lesz.
.
Pénteken sem könnyű mostanában a munka, és hamarabb sem végeztünk egész nyáron, tehát már nem is terveztem, hogy időben indulok, de legkésőbb 4-kor igen. 6 órás úttal számolva az még ésszerű is. Majdnem világosban érnék oda. Majdnem!
Odabenn 200 fok, 3x megfőttem saját levemben, de odafigyeltem az ebédre, a szokottnál is többet ittam, hogy az egy napra való penzum fél alatt is jól essen. Még cukrot is ettem, jól felpörögtem tőle. Annyira bennem volt az út, a lendület, a minden. Úgy éreztem Kécskéig meg sem állok majd. Fél 4-kor el is tudtam indulni, amikor még mindig pörögtem, ezért észere sem vettem, hogy odafenn valami készül. De, még szerencse, gondoltam fújtatok kicsit a hátsóba, így legalább az eső a benzinkúton ért. Orrlógatva onnan indultam hazafelé fél5-kor, amikor még mindig szemetelt, és előrejelzés szerint találkoztam volna még vele Bugacig intenzívebb formában is.
Otthol bepróbálkoztam a kérdéssel, de nem volt hozzá sok remény, hogy Lulu kocsiban lekerüljön ezért kicsit savanyúbban, de kíváncsian zötykölődtem az anyósülésen figyelve a néha egészen befeketedő eget. Szurkoltam a sátrat feltudjuk állítani még mielőtt leszakad a plafon, de újabb szerencse, hogy nem felénk szakadt le. Időben állt a sátor, és még a megnyitót is elértük.
Az egyre mélyebb sötétségben percről-percre kevesebbet láttunk, de szaporodtak a tüzek, és valami mindig előderengett. Hol lovasok, hol máglya, hol szürkemarha szarva hegyén gyulladt láng, de a mellettünk értetlenkedő okost a végére tökön rúgtam volna, hogy a reflektora se akarjon többé fényleni. A tömegben voltak még mellettem akik nagyon jól értesültek, ők már mindent láttak legalább egyszer, és semmi újat nem leltek az estében, ezzel kissé zavarták a nyitott érdeklődőket, köztük engem, pedig a küzdőtérre lépő emberek és állatok is kitettek magukért, szívvel adtak, de olyan lendület volt a léptekben, erő a tekintettekben, tűz a szusszanásokban, hogy ha 6.jára láttam volna is megérintettek volna. A pusztaötös hajtóját és persze vele együtt a fogatott is pl. tudtam volna még csodálni tovább is. A hátsó két ló farán álló férfi mozdulatait a sötétség és a bő nadrág is jócskán leplezte, de még így is jól látszott a káosz feletti összhang, amivel uralja az egészet. Az ember úton járva ezt a koordinációt nem tudja megtanulni, biztos van gép ami segítheti a két lábat egymástól ennyire külön mozogni, de nem olyan egyszerű ez, és igaz lehet a mondás: erre teremni kell. Mintha az egyik lóból kiinduló mozdulat a lovason keresztül jutott volna át a másikba, vele folytatódott volna, és a földbe visszaérve törés nélkül indulna újra, így alkotva lüktető kört. Nézve az 5 lovat és a fölébük magasodó hajtót mind önállóan és eltérően mozgott, de 3-an nagyon egyek voltak. Vagyis, bocsánat az első 3 lovat ennyire nem figyeltem, ők csak ott voltak, részei a produkciónak, de csak annyira figyeltem rájuk, hogy tudtam utánuk jön amit egészben kell lássak, már a retinámon szelektáltam.
A küzdőtér programjainak végeztével még barangoltunk kicsit a kirakodók sátrai között, és bár az ideút felhői messzire úsztak, még csak szellő sem lengedezett, odafentről a készülő szuperhold, és csillagok milliói fénylettek, de a nézelődéshez nem eléggé.
A pisiléshez viszont túlságosan. Minden utazásom/túrám alkalmával azt hiszem elég körültekintő és alapos voltam, gondoltam mindenre, de mindig rá kellett jöjjek teli a táskám olyasmikkel, amik csak kellhetnek (de akkor nagyon), viszont alapvető tárgyakat hagyok otthol, sokszor úgy hogy még a kezemben is voltak, de mégsem tettem be őket. Sátrunktól a "buli" felé tartva máris rádöbbentem, hogy milyen az a kulturált tisztálkodási lehetőség, és illemhely, de csak most vált aktuálissá a probléma. Nem tudom mit reméltem. Hoztam papucsot, és lábfertőtlenítőt is, de ennyi ásókával nem fognak elbírni, és fertőtleníthetem én ezeket az ülőkéket is, amikor minden tocsog a húgyban, és én méretemnél fogva vagy ráülök az ülőkére, vagy fölé guggolok, de lehúzott nadrágban ne tudok fellépni, odafenn meg nem tudok felállni, hogy lehúzzam, a falat pedig egyébként sem kellene tapogatni. (Ja, odabenn nincs világítás.) Egyébként számszakilag nem lehet ok panaszra, volt elég zuhanyzó, és ToiToi is, sőt még takarították is őket, de ha már volt előtted benne 1-2 ember ... Basszus, legalább 1 szoknyát hoztam volna, mehetek ebbe a pusztába bármerre, mindig jön szembe valaki, akkor csak leguggolnék, oszt kész.
Van már zuhanyzótasakom, hozzá takarófólia is, bárhol helyes kis tust alakíthatok ki, de a tisztálkodást pár törlőkendő, és fél palack víz is megoldja, viszont itt az ideje a régen halogatott pisilőcső beszerzésének. (Azt ugyan nem tudom mennyivel lesz jobb egy vizeletes műanyagot magammal hurcolni, de az idő nyilván megmutatja a választ.)
Végül az 5. ajtó mögött elfogadható viszonyokat találva e téren felkészültem az éjszakára, egy kosznap pedig belefért, utolsó zuhanyzás óta nem is izzadtam le. (Nem mintha csak ez számítana.)
.
Az éjszaka főképp forgolódással telt. Biztos minden sátorban töltött első éjszaka ilyen. Reggel a sátorból kikukucskálva vágyakozva néztem a mellettem rudakkal tornázó férfit. Jézus, ez kellene az én derekamnak is, de nem akartam megzavarni a gyakorlataiban, hogy kérjek tőle egy botot és beálljak mellé. Csak álltam a ködben, és gondolatban nyújtottam, hajoltam, dőltem, nem sajogtam.
Mire barátaink megérkeztek már a ködnek se híre, se hamva, csak pár csepp harmat maradt belőle a vaddohányokon, de az nem gátolt meg bennünket az újabb sátor felállításában, és a mai nap közös élvezetében. Felváltva barangoltunk a sátrak között, kicsit vásároltunk is, ettünk, élveztük a színpadok zenés előadásait, és a küzdőtér programjait, mindenre azonban nem volt idő, és amit én szerettem volna abból sok kimaradt a gyakori egymásra várásban, de csak nézelődni jöttem, ezen a szinten pedig jól elvoltam. Sokat nem fényképeztem, úgy éreztem akkor lenne értelme, ha része is lennék, nem csak szemlélője az eseményeknek, és nem is sorolok fel mindent amit láttam, de úgy gondolom érdemes nézőként is belepillantani ebbe a világba. Még annak ellenére is, hogy a résztvevőkben is van némi képzavar, és néhol keverednek a korok, stílusok.
Pár mégis elkattintott kép után a szombatból 3 dolgot emelnék ki:
- A lovasíjász bemutatón volt egy pirosköntösösfiú. Az nem fiú volt. Kentaur. Azok ketten teljesen összenőttek. Mintha nem is mozgott volna, semmi billegés, kikandikáló végtag, csak harmónia. Öltözetében elkülönült a többiektől, azt hittem, biztos első alkalom neki, nincs még ruhája sem, de jó ha szokja, és a létszám is kell, hagyták őt is szerepelni. Nem is nagyon figyeltem rá, míg nem láttam a többiektől külön lovagolni. Na, onnantól a csapatban is csak őt figyeltem, a különszámokban pedig teljesen rácuppantam. Remélem megtalálta/ja női társát is, akivel ennyire összhangban tud lenni.
- Akhal teke. Láttam már erről a fajról képeket, olvastam is róluk, de valóságban a találkozást vele leírni sem lehet. Láttunk többféle színárnyalatot, majdnem egész fehértől a már barnáig, de mind csodás állat. Nem az a magas, vagy robosztus, vagy vérengző fejű, inkább tűnik félénknek, de érdeklődőnek, folyton csikónak, törékenynek, mégis erősnek, soványkának, de nem zörgő csontúnak, és arányos, meg tényleg fénylik a szőre. Teljesen másképp fénylik mint a többi sárga, vagy fekete lónak, nem csak az izmok összehúzódásától, vagy a munka verejtékétől lüktet ez a szín. Hűűűű, de csodás állat.
- Másképp terveztem, de "ketten" maradtunk erre a bepótolt szülinapra. A süti így sok lett, de osztottuk, vele együtt az boldogságot is. A lényeg azonban nem az édesség, hanem az ajándék volt. Már Joe szülinapja óta sorbanállás van érte, így nem kellett sokat gondolkodnom rajta mit tegyek a masni mögé. Ennek ellenére Steffnek időbe tellett az azonosítás (biztos a sötét miatt), és csak második nekifutásra kunkorodott a szája sarka de akkor már rendesen, alig lehetett lebeszélni az azonnali kipróbálásról. De, már most megmondom akármilyen nagy volt az öröm (fényképes beszámolót várok róla) eztán csak receptre lesz kis kék bogyó.
.
Az éjszaka főképp forgolódással telt. Biztos minden sátorban töltött első éjszaka ilyen. Reggel a sátorból kikukucskálva vágyakozva néztem a mellettem rudakkal tornázó férfit. Jézus, ez kellene az én derekamnak is, de nem akartam megzavarni a gyakorlataiban, hogy kérjek tőle egy botot és beálljak mellé. Csak álltam a ködben, és gondolatban nyújtottam, hajoltam, dőltem, nem sajogtam.
Mire barátaink megérkeztek már a ködnek se híre, se hamva, csak pár csepp harmat maradt belőle a vaddohányokon, de az nem gátolt meg bennünket az újabb sátor felállításában, és a mai nap közös élvezetében. Felváltva barangoltunk a sátrak között, kicsit vásároltunk is, ettünk, élveztük a színpadok zenés előadásait, és a küzdőtér programjait, mindenre azonban nem volt idő, és amit én szerettem volna abból sok kimaradt a gyakori egymásra várásban, de csak nézelődni jöttem, ezen a szinten pedig jól elvoltam. Sokat nem fényképeztem, úgy éreztem akkor lenne értelme, ha része is lennék, nem csak szemlélője az eseményeknek, és nem is sorolok fel mindent amit láttam, de úgy gondolom érdemes nézőként is belepillantani ebbe a világba. Még annak ellenére is, hogy a résztvevőkben is van némi képzavar, és néhol keverednek a korok, stílusok.
Pár mégis elkattintott kép után a szombatból 3 dolgot emelnék ki:
- A lovasíjász bemutatón volt egy pirosköntösösfiú. Az nem fiú volt. Kentaur. Azok ketten teljesen összenőttek. Mintha nem is mozgott volna, semmi billegés, kikandikáló végtag, csak harmónia. Öltözetében elkülönült a többiektől, azt hittem, biztos első alkalom neki, nincs még ruhája sem, de jó ha szokja, és a létszám is kell, hagyták őt is szerepelni. Nem is nagyon figyeltem rá, míg nem láttam a többiektől külön lovagolni. Na, onnantól a csapatban is csak őt figyeltem, a különszámokban pedig teljesen rácuppantam. Remélem megtalálta/ja női társát is, akivel ennyire összhangban tud lenni.
- Akhal teke. Láttam már erről a fajról képeket, olvastam is róluk, de valóságban a találkozást vele leírni sem lehet. Láttunk többféle színárnyalatot, majdnem egész fehértől a már barnáig, de mind csodás állat. Nem az a magas, vagy robosztus, vagy vérengző fejű, inkább tűnik félénknek, de érdeklődőnek, folyton csikónak, törékenynek, mégis erősnek, soványkának, de nem zörgő csontúnak, és arányos, meg tényleg fénylik a szőre. Teljesen másképp fénylik mint a többi sárga, vagy fekete lónak, nem csak az izmok összehúzódásától, vagy a munka verejtékétől lüktet ez a szín. Hűűűű, de csodás állat.
- Másképp terveztem, de "ketten" maradtunk erre a bepótolt szülinapra. A süti így sok lett, de osztottuk, vele együtt az boldogságot is. A lényeg azonban nem az édesség, hanem az ajándék volt. Már Joe szülinapja óta sorbanállás van érte, így nem kellett sokat gondolkodnom rajta mit tegyek a masni mögé. Ennek ellenére Steffnek időbe tellett az azonosítás (biztos a sötét miatt), és csak második nekifutásra kunkorodott a szája sarka de akkor már rendesen, alig lehetett lebeszélni az azonnali kipróbálásról. De, már most megmondom akármilyen nagy volt az öröm (fényképes beszámolót várok róla) eztán csak receptre lesz kis kék bogyó.
.
A második éjszaka koszosabban, de könnyebben telt, és ezen a reggelen már nem hagytam ki a vízzel történő bőségesebb érintkezést sem, aminek köszönhetően teljesen felüdültem. Igaz mire visszaértem a sátorhoz ugyanolyan koszos volt a lábam, mint előtte, és mire bepakoltunk a kocsiba már az illatom is dögös helyett döglődő volt. Tegnap estére minden magunkkal hozott kaja megromlott, Ildi szendvicseit pedig betermeltük, így reggelire maradt a helyi kínálat. Mire mindenki eldöntötte, és megvette, elfogyasztotta étkét 11-re járt az idő. Nem kapkodtuk el a dolgot, pedig 7-kor már fenn voltunk, de maradt még mára is egy kis nézni való, amivel én már inkább elköszöntem ettől hétvégétől, mint bentebb sodródtam volna benne. Később szerettem volna indulni, de a megérkező eső ellen nem volt mit felhozni. Utolsó pillanatban a megszáradt sátrakat összehajtottuk, és mire a kapuhoz értünk már záporozott az égi áldás. Hamar jó nagy zuhé kerekedett, az ablaktörlő is alig bírt vele, de ennek így kellett jönnie, ha már nem biciklivel jöttem.
A második éjszaka koszosabban, de könnyebben telt, és ezen a reggelen már nem hagytam ki a vízzel történő bőségesebb érintkezést sem, aminek köszönhetően teljesen felüdültem. Igaz mire visszaértem a sátorhoz ugyanolyan koszos volt a lábam, mint előtte, és mire bepakoltunk a kocsiba már az illatom is dögös helyett döglődő volt. Tegnap estére minden magunkkal hozott kaja megromlott, Ildi szendvicseit pedig betermeltük, így reggelire maradt a helyi kínálat. Mire mindenki eldöntötte, és megvette, elfogyasztotta étkét 11-re járt az idő. Nem kapkodtuk el a dolgot, pedig 7-kor már fenn voltunk, de maradt még mára is egy kis nézni való, amivel én már inkább elköszöntem ettől hétvégétől, mint bentebb sodródtam volna benne. Később szerettem volna indulni, de a megérkező eső ellen nem volt mit felhozni. Utolsó pillanatban a megszáradt sátrakat összehajtottuk, és mire a kapuhoz értünk már záporozott az égi áldás. Hamar jó nagy zuhé kerekedett, az ablaktörlő is alig bírt vele, de ennek így kellett jönnie, ha már nem biciklivel jöttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése